Néhány évvel a csernobili atomerőmű-katasztrófa után a tiltott zónában illegális felfedezők jelentek meg. Sztalkereknek nevezték őket és ez a kifejezés napjainkban is használatban van. Ők azok, akik törvénytelenül beutaznak a területre. Az elnevezés alapötlete a Sztrugackij testvérek fantasztikus regényéből ered, a GSC Game World játékfejlesztő cég pedig elhatárolódva az eredeti jelentéstől mozaikszót alkotott belőle (lásd: “Scavengers, Trespassers, Adventurers, Loners, Killers, Explorers, Robbers”, magyarul fosztogatók, bűnözők, kalandorok, magánzók, gyilkosok, felfedezők és rablók). A szubkultúra kapcsán mind a művészeti ábrázolásban, mind a valóságban evolúciót figyelhetünk meg. A kettő összefügg: a ma sztalkerét a művészet is hajtja.
A megjelenéstől napjainkig
A négyes reaktorblokk 1986. április 26-i robbanását követően a törvénytelen látogatók eleinte azért tűntek fel a kitelepítési zónában, hogy kereskedelmi célból zsákmányt szerezzenek. Kezdetben tehát csoportjuk fő hajtóereje a feketepiac volt.
Később társadalmi megítélésükön némileg javított, hogy megjelentek a szelíd felfedezők, az úgynevezett „true” sztalkerek. Ezek az emberek tolvajlás és orvvadászat helyett csupán megnyugodni vágytak az elhagyatott településeken.
Legtöbbjüket a misztikum vonzotta – feltárni és megérteni az ismeretlent. Rejtélyek után kutatni.
A mozgalom igazi áttörését a 2007 március 20-án piacra dobott S.T.A.L.K.E.R.: Shadow of Chernobyl videojáték jelentette.
Az ukrán GSC Game World által fejlesztett projekt sikerének köszönhetően gamerek millióit tette kíváncsivá a valódi terület. Nekik egyedül a látvány számított. Sokan közülük ellátogattak a zónába, de akadtak olyanok is, akik csak a határáig merészkedtek, mindössze néhány fotó erejéig.
A posztmodern kor sztalkereinek jelentős hányadát gamerek alkotják. Elvétve találkozhatunk ideológiai sztalkerekkel – fényképészekkel, grafikusokkal – akik művészet céljából érkeznek.
Ők vannak kevesebben.
Sztalkerek a művészetben
Arkagyij és Borisz Sztrugackij Piknik az árokparton címmel megjelent 1972-es sci-fi regénye egy rutinos sztalker, Red Schuhart történetét meséli el, aki sokat járt már a szintén Zónának hívott területen, majd a börtönben töltött időszak után a Földön Kívüli Civilizációk Nemzetközi Kutatóintézeténél kezdett dolgozni, a kanadai Zóna mellett. A mű alapján Andrej Arszenyjevics Tarkovszkij orosz filmrendező 1979-ben filmet* forgatott (Stalker), igaz, némileg módosított a forgatókönyvön.
Érdekes, ahogy a könyv vázolja a sztalker, mint egyén fejlődését, hiszen egyrészt a csernobili baleset előtti időszakról beszélünk, amikor a “zóna” kifejezés még teljesen mást juttatott az emberek eszébe, másrészt pedig itt találkozunk először a kifejezéssel.
Az egyik szereplő, Richard H. Noonan ekképp gondolkodik róluk: „Lám, már megjelentek az új, kibernetikus berendezésekkel felszerelt stalkerek. A régi stalker piszkos, komor fickó volt, aki egy vadállat makacsságával milliméterről milliméterre kúszta végig a Zónát, hogy megdolgozzon a koncért. Az új stalker nyakkendős, elegáns úriember, mérnök, kilométerekre ül a Zónától, a fogai között cigaretta, a könyöke mellett egy pohár frissítő koktél, ül, és a képernyőket bámulja. Jól kereső úriember.” **
Dmitry Glukhovsky Metró Univerzumában az időugrás ellenére inkább a régi sztalkerek bukkannak fel.
Az orosz író posztapokaliptikus világában húsz évvel egy nukleáris háború után vagyunk, a Föld elpusztult és Oroszországban a túlélők a moszkvai metróhálózatba menekültek. A felszínen a sugárzás dózisa halálos, ezért a sztalkerekre rendkívül fontos feladat hárul: értékes nyersanyagokért mennek a szabadba, gyakran egészségük és életük árán, hogy az emberiség életben maradjon.
Igazi kemény legények páncélozott mellényben és hosszú viharkabátban. Legtöbbjüknek nemcsak a fegyvere katonai, hanem a múltja is. Vagy ha nem is, háborús tapasztalattal biztosan rendelkeznek. Nagyrészt egyedül és kis csoportokban járnak, de összetartanak: útmutatásként élénk színű jeleket hagynak egymásnak és elemlámpák segítségével kommunikálnak.
Noha Glukhovsky regényei alapján három videojáték (Metro 2033 redux; Metro: Last Light; Metro Exodus) is készült, a sztalkerek a kötetekben*** sokkal inkább kulcsfigurák.
Bizonyára nem véletlenül: a 4A Games nem akart egy második S.T.A.L.K.E.R. szériát kifejleszteni.
A Shadow of Chernobyl ellenben a sztalkerekről szól és a Sztrugackij-féle regényből merít.
A történetbeli Zóna a csernobili atomkatasztrófa után kiürített terület képzeletbeli mása, ahol egy második, fiktív robbanást követően különös változások mentek végbe, amelyek hatással voltak az élővilágra, de még a fizika törvényeire is.
Az ábrázolásmód a Metró kötetekre hajaz. A felfedezők többféle fegyvert használnak, többségük valódi. Katonai ruházatot hordanak, ugyanakkor Glukhovsky regényeihez képest a S.T.A.L.K.E.R. 1-ben nem visel gázálarcot a főhős.
A sorozat harmadik részében – merthogy a Shadow of Chernobyl előzményeként 2008-ban Clear Sky címen kiadtak még egy részt – a fosztogató, pontosabban inkább kincshajhász szerep mellé a főhős Alexander Degtyarev ügynök személyében társul egy sokkal lényegesebb: a tapasztalt sztalkert a hadsereg nyomozás céljából küldi a területre.
Vagyis, a S.T.A.L.K.E.R.: Call of Pripyat is ad a pozitív megvilágításra, hiszen a főszereplő törvénytelenségét felváltja a legitimitás.
* A Stalker előző verzióját ’78-ban már egyszer elkészítették, csakhogy a felvett anyag rossz kezelés végett megsemmisült.
** Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Piknik az árokparton. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984.
*** A könyvek címei: Metró 2033; Metró 2034 és Metró 2035. Magyarországon az Európa Könyvkiadó gondozásában kerültek az üzletek könyvespolcaira.
Források:
https://chernobyl-city.com/blog/pripyat-stalkers-who-are-they/
http://www.filmsufi.com/2016/06/stalker-andrei-tarkovsky-1979.html
https://metrovideogame.fandom.com/wiki/Stalkers
https://stalker.fandom.com/wiki/Main_Page
https://stalker.fandom.com/wiki/Alexander_Degtyarev
https://www.konzolvilag.hu/pc/s-t-a-l-k-e-r-shadow-of-chernobyl-pc-digital
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Piknik az árokparton. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984.